Önéletrajz

          1960. december 30-án születtem Budapesten. Úgy emlékszem, délután. Édesanyám a Dunakanyar Ktsz elnökeként, édesapám a Magyar Néphadsereg ezredeseként, vonult nyugállományba. Mindketten alapítói a helyi nyugdíjas kluboknak, melyeket hosszú évekig vezettek. Édesapám több éven át volt elnöke a Sződligeti MSZP Alapszervezetnek. Péter bátyám szintén katonatiszt volt, nyugdíjazása után az önkormányzat számítógépeinek karbantartójaként dolgozott, mellette sokáig a Sporthorgász Egyesület elnöki tisztségét látta el.

          Az általános iskolát, én még a „kis iskolában” kezdtem el, az akkori „mozi” melletti, épületben. A „vasúti kocsma” oldalában,  lángost  is lehetett kapni egy-hetvenért, ide lógtunk ki nagyszünetben. Felső tagozatra már az „Új” iskolába jártam és

azért, ez a sok idéző jel, mert mára, már történelem lett ezekből az épületekből, pedig még egy emberöltő sem telt az óta. Akkoriban divat volt a végzős nyolcadikosoknak, hogy visszajárjanak, ifi vezetőként segíteni a pedagógusoknak ünnepségeket szervezni, nyári táborozásokon segédkezni, vagy a faluban történő munkákban részt venni. Észrevétlenül kialakult egy olyan közösség, ami a mai napig felelősséget érez Sződligetért. Természetesen ma is vannak tenni akaró fiatalok, csak elfelejtettük „megszólítani” őket. Összefogásból épült játszótér, színpad, járda, közpark, adakozásból komplett sátor-tábor felszerelés, alapítvány. A rendszerváltás kicsit megkeverte a fejeket, de észre kell venni, hogy Sződliget problémáit csak az itt lakók tudják megoldani, Brüsszel ablakából nem látszik a mi kis Duna-partunk.

A gimnáziumot az akkori „Sztáron” fizika tagozatán jártam ki. Nagyon utáltam. De csak a fizikát, mert kiváló tanárok, és csodálatos osztályközösség kísért négy éven keresztül. Akkoriban léptem be az alakuló Magyar Madártani Egyesületbe, ahol néhány év elteltével, Schmidt Egonnál gyűrűző vizsgát tettem. Nagyon büszke voltam magamra, hogy kölyök fejjel, komoly tudósok előadásait hallgathattam, madarászás okán, pedig az egész országot bebarangoltam, a Kis-Balatontól a Bátor-ligeti égerlápig. Érettségi után két év a pesti fényképész suliban, szerencsémre megint legendás tanárok között. Az inas oktatást Vácon töltöttem, majd a szakmunkásvizsga után, hirtelen az aszódi laktanyában találtam magam. ÜTI, ELTÁV, ALEGY-ÜGY. PK. már szintén történelem.(fiatalok járjatok a rövidítések után, bár már fölösleges) A  leszerelés már Vácról, nősülés, gyerekek. Gergő, Kata, Márton mindenki végigjárta a helyi oktatási intézményeket.

Katalin feleségem több évtizede kitart mellettem, pedig nem lehet könnyű dolga egy madarász, vadász, horgász, fotós oldalán.(mert az soha sincs otthon). A sok csavargás, család, építkezés mellett is jutott idő a közösségi munkára, amit az akkori vezetés SZŐDLIGETÉRT éremmel jutalmazott. Nem voltam még harmincéves, de ez a díj inkább annak a korosztálynak, barátoknak szólt, akikkel akkoriban tettünk, a faluért.

Fényképész vállalkozóként ért a kapitalizmus, aztán vadászboltot vezettem Vácon, majd

Dunakeszin. Jelenleg a Váci Polgármesteri Hivatalban dolgozom. Kölyökkori álmom volt, hogy vadőr lehessek, de csak most felnőtt fejjel tettem le a Hivatásos vadászi vizsgát és lettem esküt tett „White Hunter”

          Egész életem, családom, barátaim,  ehhez a községhez és ehhez a közösséghez kötnek, remélem ez így is marad életem végéig.

                                                                         Bányavári Pál